Kölcsey Ferenc

 

Hymnus (A magyar nép zivataros századaiból)

Kölcsey Ferenc1823. január 22-én, Csekén írta első nemzeti versünket. A költő szemléletében

először 1817 után jelennek meg a romantikus jegyek, a haza, a nemzet, a múlt tematizálása. Egy

közösség – a magyar nép – részeként értelmezi önmagát, mint költőt, és legfontosabb feladatának az

eszményi, erkölcsileg tökéletes közösség megteremtését tartja.

A cím megjelöli a vers műfaját, előre jelzi a műfaj sajátosságait; a megszólaló beszédhelyzetét és a

vers retorikai felépítését. Az alcím a címre utal vissza, és előrevetíti, hogy egy szerepverssel van

dolgunk, mivel a Hymnus eredetét a zivataros századokba, a múltba vetíti.

A vers beszélője egyfajta prófétaként, prédikátorként beszél, aki Istenhez szól, Istentől kéri, hogy

kegyelmezzen meg a magyar népnek, szabadítsa meg szenvedéseitől. Isten és a magyar nép között

próbál közvetíteni, megpróbálja Istent befolyásolni. Be akarja bizonyítani, hogy megbűnhődte

minden bűnét, rászolgált már az isteni kegyelemre a magyar nép.

Istent tartja a történelem mozgatójának, szinte az Ószövetség Istenét idézi, és úgy gondolja, Isten

szemében a legfontosabb az erkölcs, tehát Isten döntése a magyarok erkölcsi magatartásától függ.

Az Isteni kegyelem végső jele pedig a szabadságban nyilvánul meg.

Ez a fajta beszédhelyzet a reformáció irodalmában volt igazán jellemző, a zsoltárköltészetben és a

barokk irodalomban is jelen van.

Történetszemlélete erősen valláserkölcsi alapú, a bűn-bűnhődés- Isteni kegyelem hármasságára

épül. A magyarság bűneit konkrétan nem nevezi meg, de a történelmi hagyományokat ismerve ezek

leginkább az egység, az összefogás teljes hiánya, az Istentől való elfordulás, és erkölcsök

meggyengülése.

Ezért gyúlt harag Isten keblében, és sújtja a magyar népet a zivataros századokkal, a sok-sok

szenvedéssel. De a vers beszélője úgy gondolja, már “megbűnhődtük bűneinket”, kegyelmet, áldást

és a vers végén szánalmat kér Istentől. A végső Isteni kegyelemnek pedig jellegzetesen romantikus

módon a szabadságot tartja; Petőfinél találkozhatunk később a szabadság, a teljesség ilyen mitikus

módon való szemléletével.

Retorikailag is hűen követi a himnusz műfaji sajátosságait, tehát a vers beszélője megszólítja Istent,

majd megfogalmazza a hozzá intézett kérését; áldja meg a magyar népet. Ezután érvel, miért is

érdemelte már ki a magyarság az isteni kegyelmet. Megjeleníti Isten és a közösség harmonikus

viszonyát; a honfoglalás korát, a letelepedést, a magyar nemzet virágzásának időszakát, melyek a

mind-mind a romantikában visszatérő motívumok. Majd felsorolja szenvedéseket, megmutatja a

pusztulás, a romlás képeit. Ekkor a beszédhelyzetben egy éles váltás következik be, “elfordul”

Istentől, és a hazát szólítja meg, hozzá intézi szavait, egyfajta élőlénnyé, szinte a közösségtől

független létezővé teszi, így az ellene elkövetett bűnök csak még súlyosabbnak tűnnek (ez a

szemlélet a később megszülető Zrínyi versekben még erőteljesebben megjelenik). Végül

lezárásképpen ismét megszólítja Istent, és megismétli a kérését, de ekkor már módosítva; áldás

helyett szánalmat kér. Ez az elbizonytalanodásra utal, ő maga sem biztos benne teljesen, hogy itt

van-e már valóban az Isteni kegyelem ideje, így inkább megalázkodik, megbánja a közösség bűneit.

A megszólítás variatív módon történő megismétlése miatt a lezárásban a vers szerkezetileg keretes

versnek, egy lezárt egésznek tekinthető.

A vers kezdetén a múltba tekint, és folyamatosan változik át a beszélő jelenébe. De a jelenben is

folytatódik a szenvedések sora, tehát a múlt, a bűnhődés nem lezárt folyamat; a múlt és a jelen nem

válik el egymástól élesen.

Object 1

át tekintve az első két részben az elégikus pátosz, a magasztos hangsúly határozottan megjelenik,

majd a vers intenzitásbéli csúcspontján, az 5. és 6. versszakban ez a patetikus hangnem tragikussá

válik.

A költő nemzetfogalmát szemlélve azt tapasztalhatjuk, hogy a magyarság, mint a mai értelemben

vett kulturális, nyelvi közösség, és, amikor a múltat tekinti, a nemesi nemzetfogalom is megjelenik

(ennek jelképei: Bendegúz, Árpád, Mátyás).

A mű erősen metaforizált, a magyarság múltja és a szenvedések sora mind egy-egy, ellentétes

tartalmú képben villannak fel. A vers beszélője, mint a közösség része, úgy véli, hogy a közösség

érti ezeket az utalásokat.

Nyelvezetét, verselését tekintve erőteljesen archaikus (még sokszor a 19. század számára is).

Mondatszerkesztése teljesen romantikus, bonyolult szintaktikai viszonyokat használ. Lejtése

trochaikus, egyszerűen, tudatosan szerkesztett rímelése van. Ezek előzményei már Zrínyinél és

Berzsenyinél is megtalálhatók.

Hamar válik nemzeti versünkké, de Vörösmarty Szózat című műve sokáig elsőbbséget élvez a

Hymnus-szal szemben. Igazi népszerűségét akkor nyeri el, amikor 1844-ben Erkel Ferenc

megzenésíti, majd 1848-tól már első versünkként tartjuk számon

LETÖLTHETŐ TÉTELEK :

Kölcsey Ferenc élete
Kölcsey Ferenc : Himnusz
Kölcsey Ferenc : Huszt

Kidolgozott érettségi tételek magyar irodalom